A hiányzó post

A németek praktikus érzéke viszont valahogy elveszett a reptér környékén. Vannak azok a helyes kis monitorok, amiket jól lehet látni a váróteremben (elvileg, de gyakorlatilag csak néhány székről), erre írják ki a járatokat (elvileg, de gyakorlatilag csak óriási Lufthansa feliratok voltak, mintha ez segítene, vagy 100 járatuk megy…

A birminghami gépre való felszálláskor gondoltam, hogy nem fogom megnyerni a népszerűségi versenyt, mert Pancsika SMSére válaszoltam a lépcsőn magam elé engedve mindenkit (miközben persze az ablak mellé szólt a jegyem J) A gépen aztán több mosolygós steward várt bennünket, bár némi aggodalommal töltött el, amikor 2 pilóta leült az előttem lévő székekre… (Nem, nem rontottam el a dolgokat és nem a pilótafülkében foglaltam helyet…) Ezért is volt furcsa az egész… Bár azt hiszem, volt elöl is kettő….talán….

PS: B, legközelebb gondold át kétszer is a „jó szelet kívánságot”, mert végig lötyögött a narancslém, a második járaton meg tengeribetegség fenyegetett…Kívül óriási víz-eső-, közben billegtünk… J

2.rész

A birminghami repülőtéren eltöltött 2.5 óra kissé hosszú volt, mert nem találtam várótermet (mármint székekkel). Csak a ’special assistance’ részben volt hely, s bár én elég special (különleges) vagyok és assistance (felügyelet) is elkelt volna, mégsem tartottam illőnek beülni.

Felfedeztem inkább a környéket (15 kg cuccal a vállamon), s eldöntöttem, hogy visszafelé vonattal megyek, mert egy nagyon édes kis air-train (légi vasút= az épületek fölött megy) köti össze a vasútállomást a reptérrel.

Miközben vadul böngésztem a térképet, odalépett egy bobby (rendőr, abban a vicces lityakban, amitől azonnal mosolyra húzódott a szám) és megkérdezte: can I help you? (Segíthetek?) Tényleg, mint a könyvben: mosolyogva, angolos udvariassággal.

Aztán a buszmegállóban megismerkedtem egy szlovén lánnyal, s úgy döntöttünk, az a biztos, ha minden sofőrt leszólítunk (mellesleg a többiek is így csinálták). Szóval mosolyogva lóbáltam mindegyiknek az orra előtt a jegyemet (ami egy telenyomtatott A4es lap) kérdezgetve: are you the one? (Te vagy „az”?), amíg az egyik végre elmosolyodott s azt válaszolta: YES.

(Mellesleg, mivel mellőztem a hagyományos angol udvariasságot s a magam sajátos módján próbálkoztam, mind mosolygott…)

A lányról később ( a következő buszon) kiderült, hogy ugyanarra a kurzusra fogunk járni és Frankfurt óta ugyanazokon a járatokon utazunk….

Fél óra késéssel érkeztünk… A net necces lesz, jelen pillanatban alvást színlelve gépelek, a nénim kissé mintha fóbiás lenne a nettől… bár még vizsgálom az esetet…ha holnap találok netet, feltöltöm nektek (ez most úgy készül, hogy word docot készítek, majd pendrivera mentem s valahol feltöltöm).

Fotók vannak, vagyis lesznek….

(Egyébként próbált már valaki a hátán egy 11 kg-os táskával közvécét használni?)