A németek praktikus érzéke viszont valahogy elveszett a reptér környékén. Vannak azok a helyes kis monitorok, amiket jól lehet látni a váróteremben (elvileg, de gyakorlatilag csak néhány székről), erre írják ki a járatokat (elvileg, de gyakorlatilag csak óriási Lufthansa feliratok voltak, mintha ez segítene, vagy 100 járatuk megy…
A birminghami gépre való felszálláskor gondoltam, hogy nem fogom megnyerni a népszerűségi versenyt, mert Pancsika SMSére válaszoltam a lépcsőn magam elé engedve mindenkit (miközben persze az ablak mellé szólt a jegyem J) A gépen aztán több mosolygós steward várt bennünket, bár némi aggodalommal töltött el, amikor 2 pilóta leült az előttem lévő székekre… (Nem, nem rontottam el a dolgokat és nem a pilótafülkében foglaltam helyet…) Ezért is volt furcsa az egész… Bár azt hiszem, volt elöl is kettő….talán….
PS: B, legközelebb gondold át kétszer is a „jó szelet kívánságot”, mert végig lötyögött a narancslém, a második járaton meg tengeribetegség fenyegetett…Kívül óriási víz-eső-, közben billegtünk… J
2.rész
A birminghami repülőtéren eltöltött 2.5 óra kissé hosszú volt, mert nem találtam várótermet (mármint székekkel). Csak a ’special assistance’ részben volt hely, s bár én elég special (különleges) vagyok és assistance (felügyelet) is elkelt volna, mégsem tartottam illőnek beülni.
Felfedeztem inkább a környéket (15 kg cuccal a vállamon), s eldöntöttem, hogy visszafelé vonattal megyek, mert egy nagyon édes kis air-train (légi vasút= az épületek fölött megy) köti össze a vasútállomást a reptérrel.
Miközben vadul böngésztem a térképet, odalépett egy bobby (rendőr, abban a vicces lityakban, amitől azonnal mosolyra húzódott a szám) és megkérdezte: can I help you? (Segíthetek?) Tényleg, mint a könyvben: mosolyogva, angolos udvariassággal.
Aztán a buszmegállóban megismerkedtem egy szlovén lánnyal, s úgy döntöttünk, az a biztos, ha minden sofőrt leszólítunk (mellesleg a többiek is így csinálták). Szóval mosolyogva lóbáltam mindegyiknek az orra előtt a jegyemet (ami egy telenyomtatott A4es lap) kérdezgetve: are you the one? (Te vagy „az”?), amíg az egyik végre elmosolyodott s azt válaszolta: YES.
(Mellesleg, mivel mellőztem a hagyományos angol udvariasságot s a magam sajátos módján próbálkoztam, mind mosolygott…)
A lányról később ( a következő buszon) kiderült, hogy ugyanarra a kurzusra fogunk járni és Frankfurt óta ugyanazokon a járatokon utazunk….
Fél óra késéssel érkeztünk… A net necces lesz, jelen pillanatban alvást színlelve gépelek, a nénim kissé mintha fóbiás lenne a nettől… bár még vizsgálom az esetet…ha holnap találok netet, feltöltöm nektek (ez most úgy készül, hogy word docot készítek, majd pendrivera mentem s valahol feltöltöm).
Fotók vannak, vagyis lesznek….
(Egyébként próbált már valaki a hátán egy 11 kg-os táskával közvécét használni?)
Cső Bági!..már nem is lepődöm,hogy kiléptél az illegalitásból és amerre Te jársz ott mindig történik valami, nagy eleink irták valahol-a téma az utcán hever...- és ez belemegy a laptoptopodba akárhogy is van örülök, hogy semmi nem történik körülötted csak valahogy az események találnak rád...akkor minden rendben a slozi használatát itthon gyakorolni illet volna,
ReplyDeletena cső várjuk a többi semmiségeket..PPPP Laci
Szia Nyulacska!
ReplyDeleteMeg kell hagyni, mintha ott lennék veled.Olyan jól leirod a veled történteket, hogy szinte látom, amit leirsz. Mindig is mondtam, amióta iskolás lettél, hogy "lehet, hogy nem nősz nagyra,de erős az leszel", emlékszel? Hát úgy látszik, ez téged valóban kisér,hogy a hátadon a házad. Ki fogom próbálni, milyen a hátamon egy hátiputival egy négyzetméteren leúlni. Tényleg érdekes lehet. Még nem tudjuk a net fóbiának az okát?
Millió puszi, eseménydús további szép napokat neked. én F/ka/