Vége

Mint minden kalandnak, ennek is vége lett egyszer, csak a záróposztot már nem sikerült elküldenem. 

Szóval álljon itt búcsúzóul a büszkeségem: már ilyen kevés cuccal utazom 2 hétre (a többiek is) és mind befért a hátizsákomba: 

Köszönöm, hogy velem tartottatok! 

Kinti barátaink

 Nos, Spanyóliában is szereztünk új barátokat. Most persze nem a szemközti kemping népes társaságára gondolok, akik minden este nyomták a bulit, amit még kora délután kezdtek el.

Na de kora hajnalban (mondjuk reggel 7kor) a kert tele lett madarakkal, akik jöttek inni és fürdeni. Valamint délután is megjelentek (döbbenet volt, ahogy Galigabi akár a klóros vizet is boldogan itta…. A galambok nem válogatósak, értem.), de sajnos amikor fürdeni mentünk le, sose volt nálam telefon, hogy megörökítsem őket. Így a kis trió: Raúl, Rafael és Roberta, a verebek most nem jelenhetnek meg itt képen, mert az utolsó fotózási kísérlet alkalmával olyan gyorsan röpködtek, hogy csak paca maradt a képeken.

Van viszont kép Juanról, a sirályról, aki minden reggel ébresztett minket (első nap kétségbeesetten hallgattam, milyen gyerek sír), napközben szórakoztatott vidám szövegével, vagy csak barátjával, a másik Juannal társalgott, mindig ugyanott, a háztetőn. Néha a mi beszélgetésünkbe is beledumált. De a sirályok hangja tényleg roppantul hasonlít a babákéra, akárhogy is hallgattam. 

Aztán voltak még a denevérek is, de ők túl gyorsan röpködtek a sötétben, így nem tudtuk megállapítani a nevüket. 

És utolsó nap, amíg a kisvonatra vártunk, összebarátkoztunk Juanitával (mondjuk a kezünkben lévő péksütemények nagyban megkönnyítették az ismerkedést, csak úgy, mint pár nappal korábban a starandon egy ebédre vásárolt bagett. Akkor jöttünk rá, mennyire bátrak.

Szóval Juanita utolsó nap odáig merészkedett, hogy megkóstolta a Középső táskapántját, ami szerencsére nem ízlett neki. A vaníliás párna annál inkább…

Figueres

A mai nap igen korán indult, mert 4.40-kor a zuhogó eső hangjára ébredtem. Láttam, hogy a telefonom szerint “felhős idő és 16 fok” van, hát annak jobban örültem volna. Főleg, mert otthon erősen le lettem szavazva, amikor a gyerekeket agitáltam, hogy pakolják be az esőkabátjukat, így csak a Középső hozott. A Kicsinek gyorsan fabrikáltam egyet szemeteszsákból, de a többiekre nem volt elég nagy a zsák. Szóval vártunk 5.50-ig, amikor csendesedett majd elállt az eső és - bár dörgött meg villámlott - úgy éreztük, eljött a mi időnk. Tehát sovány malac vágtában mentünk a Turismo Oficínáig, ami jó ötletnek bizonyult, mert mire odaértünk (ez egy 33 perces séta), újra csöpögött már.

Az első busszal a kiírás előtt 1 perccel startoltunk (6.44) és pontosan begördültünk Figueresbe.

B talált egy cuki cafeteriát, ahol a katalán srác villámszerű mozgással készítette a reggeliket. És végre megtudtam, mi az a bikini, hiszen azt reggeliztem. 

A narancsot ott csavarta frissen, és elkésztően (gyors és) finom volt, szóval tele pocakkal érkeztünk 9-re a Dalí-Theatre Múzeumhoz. Ez a szürrealizmus fellegvára, elképesztő az egész épület:

Ez élőben nagyon tetszett! Tudom, hogy képen nagyon ismert (még én is láttam), de igaziból egészen más volt a hatás.

Ebben a szobában a falnál egy lépcső állt és a teve alatti tükörbe nézve lehetett látni az egész kompozíciót:

Következett a Castello de San Ferran, ami Európa legnagyobb erődje, 43 évig épült (és egészen sok dologra használták). Egy másfél órás sétát (köszi B!) követően Raúl kalaúzolt minket az erőd ciszternáiban. Gumicsónakkal mentünk, és végre az összes gyerek el volt ragadtatva valamitől! Úgy éreztem, megérte a hosszú kutatómunka a programválasztás előtt.

El pillar - a reggeli cafeteria még ebédidőben is nyitva, így ott ettünk menüt. Sokkoló volt, mert a katalán étlapot böngészve elkerülte a figyelmünket az alsó sor: a menühöz kb 15féle választható desszert jár. Így gyakorlatilag kigördültünk a városba a rengeteg kaja után. (A granadai felesége zseniális gazpachot készített, ő pedig fantasztikus crema katalanat. Hát hiába, a házi receptek csodásak.)

Dalí szülőházába többen szkeptikusan érkeztek (minek kell ez nekünk?) de a múzeumban a tálalás egyszerűen zseniális! A készítők remek munkát végeztek! Egy fülhallgatóval mész végig a múzeumban azokkal akikkel érkeztél 2-4-6 fős társaságokban. Előre szólnak, hogy 75 perces és nem lehet hamarabb végezni (ez mondjuk elég meglepő volt). De tényleg nem, mert előtted és utánad nyílik/zárul a szoba. Így mindent látsz, hallasz, de nem futsz össze a többiekkel, nem zavarnak külső zajok… Pont elég idő van “megemészteni” a hallottakat. Korrekt angol nyelvű az audio guide (ez elég sok helyen nem volt egyértelmű). 

Mindent felhasználtak a hologramtól kezdve a 10-15 projektoros “egymásra vetítésig”.

Innen abszolút emelkedett lélekkel távoztunk, azóta is sajnálom, hogy nem voltak a spanyolszótáramban olyan kifejezések, amikkel szebben leírhattam volna a dolgozóknak, mennyire el voltam ragadtatva. 

Az utána következő katalán játékmúzeum nagyjából az ellentéte volt, rengeteg cucc felhalmozva, de sokkal kisebb hatást váltott ki, mintha történetbe lennének ágyazva. 

Pihenésképp toltunk egy churrost a csajokkal : megtaláltuk Spanyolország legbénább helyét, ahol a mikrózott(!!) churrost mártogasd híg kakaóba… gyors mélypont…

Még a városi parkban kis hintázással, majd egy aprócska bárban pár sörrel és limonádéval és kávéval kitöltöttük az időt az utolsó busz indulásáig. Természetesen Figueresben nagyjából minden Dalíról szól.

Hazafelé újra talalkoztunk a vetési varjak spanyol rokonaival a vetéSIRÁLYOKKAL, sajnos a kép elég homályos lett, mert a jócskán késve indult volánbusz (möbius busz) sofőrje tépett hazafelé.

Pár métert ma is sikerült gyalogolni..

Tengerre, egér!

 A Középső nyaralásos kívánsága az volt, hogy hajózzunk, tehát nekiálltunk hajóutat keresni. Görögország idilli hely ezen a téren. A halaszok fiatalabb generációja már túravezetőként is funkciónál, tehát találhatsz kicsi és nagy hajót, lassút vagy gyorsat, fürdőset vagy nézelődőset, kulturáltat vagy ivósat - szóval tudjátok, mint Gombóc Artúr meg a csokoládé. Mi általában a kicsi hajón kulturáltan fürdős nem túl zsúfolt és minimálisan “touristy” változatra szoktunk benevezni, ezért nagyjából sokkot kaptunk, amikor kiderült, hogy itt egy társaság megy egy 250 fős hajóval különböző túrákra (az nem hangzott el, hogy 3 hajóval nyomják és ha az ember szerencsés és kevesebb utas van, akkor normál léptékkel is lehet élvezni a tengert, nemcsak 200 üvöltő dervis között (nem rosszindulat, csak a korai évek tapasztalatai mondatják ezt velem). Tehát kizártunk minden hosszú és fürdős túrát, mert 200-an fürdeni egyszerre az nagyjából konzervdoboz feeling és nyilván az élővilág is egészen messzire menekül ennyi ember láttam (mondjuk ezt abszolút megértem!). Tehát Cadaques felé vettük az irányt, oda hajón, útközben megnézzük a környék sziklabarlangjainak bejáratait majd a városban néhány óra szabadon (sétálunk, kis kultúra, eszünk és fürdünk - volt a terv), majd hajóval vissza.

Meg ahogy azt Pistike elképzeli! 

Mivel a görög nyaralásokon minden nap teljesen ugyanolyan idő volt a szigeteken, itt a szárazföldi változékony időre továbbra se vagyok felkészülve.

Reggel megjegyeztem, hogy fázom (ekkor mindenki kiröhögött, mert 22 fok volt), de megnyugtattak, hogy reggel 7 van és mindjárt felmegy. 

Hát a hajón a kezdeti menetszél még ok volt és a napsütést se hiányoltam. Ekkor feltámadt a szél és A meg a Kicsi rommá áztak a hullamokon dobálódó hajó orrának bal oldalán (és még a Kicsi panaszkodott, hogy unalmas lesz ott ülni…)! 

Mi a jobb oldalon szerencsésebbek voltunk, de mivel én már kockára fagytam, a Kicsit bevittem a fedett részbe száradni (némi víz persze jött utánunk, annyira, hogy a matrózok be is zárták a bal oldali ajtót). A Kicsi méltatlankodott, hogy nem didereghet a többiekkel, én meg csak reménykedtem, hogy nem esnek bele a vízbe a gigantikus hullámzás közepette. De velük volt B, így bíztam benne, hogy fogja a gyerekeket. 

Tehát a másfél órás heves hullámzás után megérkeztünk. (Közben megpróbáltunk a megnézendő sziklákhoz húzódni, hát az elég vakmerőnek tűnt.)

Cadaquesbe érvén csak dideregtünk a rommá ázott Középsővel, de végül kisütött a nap. A hátizsákomban cipelt jeges limonádé elég hülye ötletnek tűnt, de végül a melegben elfogyott. 

Elsétáltunk Dalí házához, ahová sajnos egész hétre elfogyott a belépő (na eddig tartott az, hogy nem veszem meg elővételben), szóval reggelizni mentünk (amit mi ebédnek hívtunk, ők viszont fél 1 előtt csak reggelit készítenek). 

Nagyon helyes város és nagyon ötletes dekorációkat készítenek. Ezek voltak a kedvenceim:

Kis könnyed városi séta után hazahajóztunk immáron dögletes melegben, hullámok nélkül (égett széjjel mindkét térdem).

 

Szóval kultúra nem volt, fürdés sem, az ebéd reggeli volt, de legalább a hajózást kimaxoltuk. Hazafelé még a kapitány betette a fél hajót az egyik barlang bejáratába, szóval csodás képeket lehetett lőni:

Kalandozások délen

 Könnyed reggeli túrával indítottunk - természetesen ezúttal délre mentünk Cala Montgó felé. Eddig még sose indultunk abba az irányba, pedig egy gyönyörű városrészt rejt. 

Persze mire elhatároztuk és elindultunk, pont a 11 órakor aktuális déli döglesztőben lehetett haladni. 

Mindenki ügyesen vette az akadályokat (kisebb-nagyobb nyüszögéssel vagy eufórikus örömmel a sziklamászás miatt - kérem, tegyék meg tétjeiket, melyik reakció melyik gyerek nevéhez fűződik!) és a látvány egészen pompás volt. (Ez Toroella de Montgri)

Aztán a kisebbekkel hazavonatoztunk, miközben a csapat 3 veterán mászója továbbhaladt a maradék 4 kilóméternyi szakaszon. 

Aztán a kerti medencénkben lehűtöttük magunkat, hogy egyáltalán legyen kedvünk ebédelni.

Ó, tényleg, nem is mutattam még a kertet. Na majd most:

Aztán már csak a szokásos esti DrTenger-vacsora-séta kombó volt hátra aminek keretében végre meglátogattuk a Xurreriát is (churros sütöde).

Kalandozások északon

 Ma felpattanván a kisvasútra, elrobogtunk a város északi csücskéig, hogy kipróbáljuk a tegnap kinézett strandokat. Némi (sikertelen) árnyékkeresés után egyre északabbra és s északabbra haladtunk (természetesen a hideget kutattuk). Mivel a család fele rendelkezett csak tengeri cipővel és maszkkal is, őket hívogatta a sziklás partszakasz a maga pompás halacskáival, engem és a talpamon terpeszkedő vízhólyagokat egyáltalán nem szólítottak meg sem a tengeri sünök, sem a kövek. Így aztán a Kicsivel továbbálltunk és pompás strandokat találtunk, mindegyiken ki is próbáltuk a fürdőzést. Igazán szuper helyeket találtunk, mindegyik más volt egy kicsit, de hamar lett közös kedvencünk is. 

Egy gyors ebédet követően el is vittük oda a többieket és a közben feltámadt hullámokban nagyon jókat ugráltunk. 

Homokvár is készült és minden egészen rózsaszínű volt, amíg feléjük nem sodródott egy “nejlonzacskó”. T az amazonok hősiességével (és vakmerőségével) saját bevallása szerint arrébb rúgta, így nem száguldott bele teljes egészében a Középsőbe. A Kicsit még eldobta a part felé, majd rákiáltott, hogy ússzon ki. A Középső ekkor kezdett el nekem kiabálni (a parton ültem szemüveg nélkül, de legalább gyorsan tudtam ugrani). Mire beértem és felemeltem a Kicsit persze már ordított, mint a sakál és a fejembe ekkor elsőként bekúszó szó T szájából is elhangzott: MEDÚZA! Ami jó, mert a Kicsin annyi és annyiféle sebhely van és a bőre olyan furán tud kinézni, hogy akkor még azt sem tudtam, merre kell néznem (és ő ha üvölt, azt teljes lendületből teszi, tehát ordít és nem kommunikál). Mikor már mindhárom érintett terület piros volt, és a Középső pedig Bt is felébresztette, továbbléphettünk ki ki a maga vérmérséklete szerint. Én megtekintettem a kiütéseket (Kicsin és Nagyon egyaránt) és közben magabiztosnak mutatkozva próbáltam megvigasztalni a Kicsit. A Nagy sorolta a biológiából tanult ismérveit a medúzáknak, mi a gáz, mit nézzek, van e benne csilló (így hívják? Szóval sting - ként fut nálunk). Közben vadul kutattam az emlékeimben, hogy vajon mit is kell ráönteni, valaki beleszólt, hogy “pisiljük le” (éljen az urban legend!), B pedig már a neten kutatott. Egy kedves spanyol néni érdeklődött, mi történt a Kicsivel (szerencsére spanyolul is medúza a medúza, így könnyedén válaszoltam neki), majd megmutatta, merre van az orvosi segély. Eddigre azonosították az állatot az emlékek alapján, B pedig elindult segélyért. A megoldás a “tengervízzel locsolgatás lett” - ha esetleg valaki hasonló cipőbe kerül, ne dobja le a nadrágját, csak az áldozatot vissza a vízbe (persze miután megbizonyosodtatok róla, hogy a kis gonosz arrébblebegett). Tehát visszataszigáltuk a Kicsit és ekkorra már a végeredmény is megvolt:

Medúza : Gyerekeim

3:0

Ekkor már csak annyi dolgunk maradt, hogy mindenkit megvigasztaljunk és vízben áztassunk a következő kisvonat érkezéséig, mellyel hazaszállítottam a vert sereget, míg B és A patikába indultak (kizárólag spanyol nyelven krémet venni). Nagyon menő medúzakrémmel tértek haza. 

Pár órával később, mikor már mindenki az ágy felé tendált, még tettünk a lábunkba pár kilómétert, hogy majdnem 19000-rel zárulhasson ez a nap is.