Szardellák és apróságok

 A nyaralás nálam egyet jelent a rejtvényfejtéssel, szóval néhány nap kimaradt az őrült színezés következtében (grafilogika). 

Ezalatt szanaszét fürödtük magunkat. Nekem sikerült Homárra módosítanom a nevemet 50es faktor mellett is (ez rémes), de drTenger megkezdhette gyógyító munkáját a Kicsi bőrén. 

Miután kiderült, hogy Barcelona meglátogatása lehetetlen (vonatjegy például egyáltalán nem kapható a következő két hétre) heves újratervezést hajtottunk végre (szerencsére ebben egészen pompásak vagyunk). Ennek keretében le kellett sétálnunk a kikötőbe feltérképezni a hajózási lehetőségeket, és ha már ott voltunk, útba ejtettük az óvárosi részt is. Ahol hirtelen ránk tört a dél, az ebédidő és a kíváncsiság, szóval a review-k alapján fantasztikus Szardellabárba még pont szieszta előtt becsúsztunk. 

Előző nap A megkívánt egy hideg sört a dögletes déli melegben és akkor beültünk találomra az első utunkba eső bárba, amit a Swarm meglepő módon “halpiac”-ként ismert. Így aztán kértünk egy szardellás ízelítőt, ma pedig (némi utánaolvasás után) már a “szardellabár” fogalma is nyilvánvalóvá vált, így tudatos(abb)an meneteltünk az óvárosban.

Az étlap okozott némi kihívást. Ugyan Duo barátommal hosszabb ideje nyomjuk a spanyol nyelvet, de egyrészt ez sajnos nem annyira látszik rajtam, másrészt a katalán nyelvű étlapon kicsit sem segít. Szóval remények közepette (hogy ehető dolgokat sikerül választani) kirendeltük ezt az ebédet (csak hárman voltunk, szóval elég is lett és csak a chips-szel lőttünk mellé). 

És ha már ott voltunk, kipróbáltunk egy másik beachet. 

Délutàn pedig a hallesős sziklás partokat vettük célba, kihagyva a számításból a gyors mélyülés - nagy hullámok kombót, ami a Kicsit általában a partra hajítja és vele együtt időnként az is repül, aki a kezét fogja (jelen esetben én). 

Szóval a nyugodt homokos parton kellett vígasztalódnunk (persze azért ott is voltak hullámok). Viszont a közben megtett kb 26000 lépéssel annyira elment az idő, hogy otthoni vacsora mellett döntöttünk, mert senkinek nem volt kedve további 3 km-t gyalogolni egy étterembe. 

Ah és a hétfői napról még egy viszonylag tipikus esemény: mivel B a Naggyal ment hétfőn halakat lesni, a kisebbeket én vittem a másik beach-re. Tehát nyilvánvalóan félúton (amikor már visszafordulni is sok lenne) a Kicsi papucsa feladta a harcot. Én pedig (mint valaki, aki már szerzett a talpára tűzhólyagokat forró betonon) grizlimedveként hipphopp a hátamra kaptam és irány a part! A Középső pedig út közben elkészítette az “Anya gyermekével a sivatagban” című képet, ezúton is köszönet érte! (Kezd visszajönni a régi hangulat, ugye? És ha tudnátok, hogy két éve Cipruson pont ugyanezt játszottuk el, csak akkor a Középső papucsa volt - nagy szerencsére nem most, mert szerintem ha most a hátamra venném, már leérne a lába…

A gyaloglós nyaralás

L’Escala egy viszonylag kicsi város, de mivel a legszélén lakunk és gyalog járunk, komoly kilóméterek gyűlnek össze a nap végére.

Mivel egy szuper kényelmes szandált hoztam, az első napi felfedezőtúrához jó ötletnek tűnt azt viselni (azóta már a túracipőben nyomom, bármilyen meleg van is és minden lépésnél emlékeztetnek a talpaimon lévő vízhólyagok, mennyire nem volt jó gondolat). 

Tehát elindultunk a parton, újra találkozni a tengerrel, aki ekkorra gyönyörű és nyugodt kék óriásként üdvözölt minket. És meg kell mondanom, cseppet sem vesztett a varázsából. Engem évről évre lenyűgöz! 

Lejártuk a lábunkat, de eljutottunk a legfontosabb pontra (Oficina Turismo), találkoztunk a Kis herceggel 

(és később megtaláltuk a Rókát is a part egy másik részén),

láttunk néhány beach-et is. Na ez a másik: itt például egy csomó beach van, mindenféle változatban: homokos, kavicsos, sziklás, törmelékes, városi és elhagyatott, szóval olyan érzés itt lenni, mint Gombóc Artúrnak egy csokiboltban. 

Egészen véletlenül (éppen amikor az ellenállás már kezdett elhatalmasodni egyeseken) megtaláltuk a Museu de l’Anxova i de la Sal (Szardella és Só Múzeum). Mivel itt a helyi fő megélhetési forrás a szardella halászat (és nincs gigasok látványosság sem), múzeumot építettek, sőt fesztivált is rendeznek mindkettő tiszteletére (a Sófesztivál szeptemberben van, a Szardella pedig azt hiszem, októberben). Tehát a kisvárosban ma is halásznak és mindenhol szardellázóhelyek vannak. Egészen mókás a dolog.

Szóval a múzeum érdekes volt, és utána haza is vonszoltuk magunkat, hogy megkeressük a fürdőruhákat és a szimpátiaszavazás nyertesét, a központi partot látogassuk meg (Platja de Riells). 

A vízhőmérséklet csodás, a tömeg kezelhető, a tenger pedig lenyűgöző volt. 

Spanyólia viharban

 Tehát amióta a gyerekekkel utazunk, minden alkalommal van valami fura az egészben. (Nem, nem ők a furák, mindig rájövök, mennyire jó arcok.) Csupa olyan akadály kerül elő, amit korábban sosem tapasztaltam. De most nem hozakodnék elő az előző 3 év tapasztalatával, csak megjegyzem, hogy most se ment egészen simán.

Tehát nagy vidáman (és időben!!!!) felültünk a repülőnkre a kis hátizsákjainkkal, mert basic jeggyel utazunk persze és már tényleg nem hiányoznak a ruhák sem… Mondjuk kellett egy kis fedélzeti bőrönd, amiben kizárólag a maszkok, strandtörölközők és tengeri cipők utaztak - jövőre ezeket is megpróbálom belenyomni a zsákba, de sajnos a maszkokat nem lehet hajtogatni.

Tehát ott ücsörögtünk vidáman, amikor a kapitány búgó hangján jelzi, hogy van egy kis gáz, mert a célállomás feletti viharok miatt csak egy ‘time slot’-ot kaptunk, így csak 40 perccel később szállhatunk fel. 

Ugye nem is kell mondanom, hogy 40 perccel később újabb búgó hangú bejelentés közölte, hogy a dél-francia légiirányítók a korábbinál is rosszabbá vált viharos helyzet miatt újabb 20 perccel tolták az indulást… Na ekkor  éreztem azt, hogy “hát ezt nem hiszem el”! 

De magunkhoz képest csodás módon csak egy órával később érkeztünk a tervezettnél (ami a Samosi több mint egy naphoz képest kutyafüle). Kicsit rázós volt a vége, de mire leszálltunk Gironában, már csak a nyomok látszódtak.

Egy röpke órás taxizás után (szegény Teresa elég sokat várt ránk) megérkeztünk a fehér házba. Az utca sarkán (2 háznyira tőlünk) megpillantottam egy busznyi középiskolást vidáman bulizgatva leszállni egy buszról. Lesápadtam, és az érzés azóta is tart (a kerítés túloldalán lévő kempingben tolják a bulit. Fel is rémlett egy régi kép: Helgaaaaaaaa! Helgaaaaa! x 123).

Mivel az éhhalál szélén lévőknek kaja kellett, felkutattuk a legközelebbi boltot és oda-vissza megáztunk. Vihar Spanyóliában - meg is lepett a jelenség, bár a villámok csodaszépek voltak. A kapcsolótáblát családunk férfitagjai hihetetlen gyorsan megtalálták és ügyesen kapcsolgatták az este folyamán (viharban 15 percenként…) a tök sötétben. 

Elég sötéten láttam a világot reggelig, amikor ezt látva hirtelen megérkezett a lelkem is:

Utas és napvilág

Ezer és egy éve, hogy nem blogoltam a szórakoztatónak tűnő kalandjaimat, pedig azért akadt néhány….

Bár meg kell mondanom, hogy rengeteget “komolyodtam”, ami egyik részről elborzaszt, a másikról viszont kiveszi a kalandokat a blogolásból. 

Jelenlegi legdurvábbnak tűnő nehézség, hogy fogalmam sincs, tudok-e még posztolni a Patch on plane blogra, mert már annyira régen volt… 

Tehát jelenleg itt ülök a repülőre várva ötödmagammal. Itt van persze B és A is és a kicsik (hehe, az egyik kicsi valójában már nagyobb nálam). 

T persze hozza a formát :) a biztonsági ellenőrök álmaként jelent meg felgyönyörűzve a reptéren valahogy eképpen: 

Rila és ami utána jön...

Tegnap Rilába mentünk... Ez egy kolostor egy hegy tetején, régi, hatalmas és gyönyörű, és a Világörökség része.

Régebben 300 szerzetes élt benne, de jelenleg csak 50-en vannak. A mai napig üzemel. Tartozik hozzá természetesen egy múzeum is, klassz idegenvezetéssel. Ha valaki Bulgáriában jár, semmiképpen se hagyja ki!

Ideteszek néhány képet, hogy lássátok, bár nem nagyon tudom visszaadni képeken, milyen volt a valóságban.

A mai nap kicsit kevésbé volt kellemes és zökkenőmentes. Vagyis inkább csak a vége. Maradjunk dióhéjban csak annyit, hogy beszennyeztem Szófia egyik legnagyobb parkját az éj leple alatt, elpazarolva ezzel a vacsora árának felét. Sigh. Az élet kegyetlen..... Később a hotelben kiderült, hogy az egész vacsora árát elpazaroltam..... Így most egy kicsit kevésbé teli pocakkal megyek aludni.

Amúgy nagyon hideg van, és 2 napja hószagot érzünk, így reménykedtem pár pelyhecskében, de az 5 fok, ami ma volt, nem segített ebben. (Az iskolában lévő nem nagyon - vagyis szinte egyáltalán nem - fűtött díszterem meg abban nem segített, hogy fagyhalál nélkül éljem túl a napot.... De azért valahogy sikerült, már egészen kiolvadtam, amit az is bizonyt, hogy ilyen flottul gépelek....)

Megint Bulgária

Itt vagyunk tehát újra a bolgárok földjén. Az emberek - jelen esetben a projektkollégáink - nagyon kedvesek, igazán mindent megtesznek értünk.

(Akkora sütit ettem, hogy csak na!)

Szóval az út már-már kínosan simán ment, ami a vicces blogtörténetek szempontjából nem jó hír, amúgy viszont nyilván jó.

De nem tudom megállni, hogy ne írjak az anomáliáról, ami azért mégis beárnyékolta a napot.

Vannak ugyanis dolgok, amiket nem tartok nagyon igazságosnak. Az egyik ilyen, hogy az ember, amikor még leány, vagy csak élete elsőbbik szakaszában van, tehát gyermektelen, fals információkat kap. Vagy inkább hiányosakat. Vannak dolgok, amikről senki nem beszél. Értem én a némaságnak okát, hisz nem lenne gyermek a földön, de azért mégiscsak megdöbbenve kell látnom, hogy a magazinokban hintaszékben vidáman kötögető pocakos hölgyek kipirult arca talán nem a valóság, és hiányolni vélem a korrekt tájékoztatás szempontjából nélkülözhetetlen mellékhelyiségben derékszögben senyvedő fotót, ami kétségtelenül kevésbé csábító, viszont legalább igaz.

Nos, a mai mókát a kompressziós harisnyanadrág okozta. Ezt a szót csak 3 napja ismerem, de sajnálok mindenkit, aki már került ezzel az izével közelebbi kapcsolatba. Az még csak oké, hogy szerezzem be valahol, ahol találjam ki a méretet meg ilyesmi. Ezen túl is léptem. Na de én - naívan - kb. 3 percet szántam a felvételére a normális harisnyanadrágból kiindulva, ami szörnyű tévedésnek bizonyult. Miután a WC padlóján ülve talált, kolléganőm megpróbált segíteni rám erőltetni a cuccot, ami nem volt könnyű feladat, pedig a mérete óriási (a legnagyobb kapható, azt hiszem). Nem gondolom magam kimondottan óriásinak, különösen nem hosszában, így aztán elég rosszul esett, hogy alig sikerült a kellő magasságig feltornázni.

Komolyan, mint egy páncél. Mozogni nem nagyon lehet benne, viszont azonnal izzadni kezdesz, amint felveszed. Kínzóeszköznek is használhatták volna korábbi korokban. Tényleg. Meg se lennék lepve. Alig vártam, hogy végre földet érjünk és lerángathassam. (aminek a mozgásérzékelős WC különösen örült, ami számtalanszor öblített, mire megszabadultunk egymástól - a harisnya meg én).

Ettől eltekintve minden szép és jó, kicsit hideg van, na de hát ezért van november és kicsit szűk a téli dzsekim, na de hát kell egy kis kihívás...

Holnap újra szállunk...

És megint Bulgária.... Ideje megnézni, milyen ősszel. Ősszel még sosem voltam. Az egész napos zötykölődést (na jó, suhanást, ha visszaemlékszem a nyárra, még mindig horrorisztikus élmények gyötörnek, hála a szerb és török vezetési morálnak) gey remélhetőleg sokkal rövidebb repülés váltja fel...Szóval most megint igaz, hogy "Patch on plane".

Ezúttal ismét diákokkal repülünk, most P és én.

A kalandok meg jönnek, ha lesz net. Csak lesz... végül is nem Angliába megyek, hanem keletre :D